„… akarsz-e mindig, mindig játszani,…”
Emléksorok dr. Potzner Irénről

Lételeme volt a játék.
Már mint egy pszichodráma csoport tagja, a legelsők között kapcsolódott be a HÍD Családsegítő Központ keretén belül 1993-ban elindított bibliodráma csoportok életébe. A mi, Sarkady Kamillával vezetett csoportunkba 1994-ben csatlakozott, a téma abban az évben a „Miatyánk” volt. Azzal a motivációval jött hozzánk, hogy ez a téma „meditatív” és neki most erre van szüksége. (Aki ismerte őt, talán meglepődhet ezen, mivel Irént inkább impulzív, tevőleges, a cselekvésekben aktívan részt vevő emberként tartották számon. Én is csak a közös munkával együtt töltött hosszú időszak alatt ismertem meg benne azt a mély vágyat, hogy valódi kapcsolatban legyen a transzcendenssel, úgy, hogy közben ne kelljen lemondania a kérdezés jogáról. Mert kérdései mindig voltak és az alapvető dolgokra vonatkoztak, kendőzetlenül is tette föl őket…)
A játékokban az általa életre keltett alakokat erős kontúrokkal rajzolta meg és mindig érzékelhető volt egyfajta tudatosság a szerepformálásban. A drámában való részvétel lehetőséget adott számára arra, hogy - ahogyan ő fogalmazta meg a mestere, Gallus Klári emlékére kiadott Pszichodráma különszámban - megvalósítsa „kevéssé kiélt, eltemetett színészi” ambícióit. Ugyanakkor rendkívül kreatív módon, valóban spontán reakciókkal vett részt a jelenetekben. Így volt ez akkor is, amikor vezetőként szükségét érezte annak, hogy a cselekmény előrehaladása vagy egy helyzet mélyítése céljából belépjen a játékba. Azonnal megtalálta a figurához illő öltözetet vagy kelléket és máris színen volt. Ekkor - a játék érdekében - akár képes volt szembemenni az írott vagy íratlan szabályokkal is. Vezetőtársként ez a működésmód nem kevés rugalmasságot igényelt, viszont adott egyfajta szabadságot a kettőnk kapcsolatában arra nézve, hogy ötleteinket, meglátásainkat külön egyeztetés nélkül, azonnal meg is valósíthatjuk. Ez persze nem lett volna lehetséges mély empátiás érzéke nélkül. (Ez az érzéke egyébként váratlan „termést” is hozott: egy, a pártfogói felügyeleti munkájának eredményeképp született esettanulmánya Szörény Rezső „Idegen arcok” című filmje alapjául szolgált.)
Ahol a játékkedvet és a spiritualitást ötvözni tudta, az az általa kigondolt és megvalósított rögtönző színház, a Meglepetés Színház volt. (A rögtönzés volt az, amiben lubickolni tudott. Dér András Sándor István - filmjének forgatásán - amiben majd’ a fél társulat szerepet kapott - őt magát is meglepte, mekkora nehézséget okozott számára, amikor meghatározott helyzetben kötött szöveget kellett mondania.) Mint a színház alapítója, ő volt a motorja és lelke az egész vállalkozásnak. A színházat egyszerre tekintette szakmai kihívásnak és missziós lehetőségnek, vigyázva arra, hogy megőrizze az egyensúlyt a két dolog között. Az ügyben való töretlen hite és újra meg újra mozgósított energiája révén mindig képes volt arra, hogy lelkesítse a társulat tagjait, akik teljesen önkéntesen vesznek részt a közös munkában. Elkötelezettsége egész egyszerűen „átragadt” azokra, akiket megérintett az effajta kifejezésmód, valósággal „megfertőzte” azokat, akik útitársai lehettek.
Halála mindnyájunkat váratlanul ért. Amikor a döbbenetből fölocsúdva a színház jövőjéről kezdtünk el gondolkodni, egy percig sem volt kérdés, hogy folytatjuk. Irén szellemében, az általa kijelölt célok megvalósítására törekedve.

Nyáry Péter
a színház vezetője


Az igazi mester, miként a szülő, a tanár legfőképpen nem a szavaival, hanem az életével tanít. Közel enged, bele enged, meghívást kapsz Tőle egyfajta életcserére. Sokat enged megtudni magáról, miközben eleve sokat tud rólad, mégis azt érzed, hogy csupa nyitott ajtó között közlekedtek. Talán ez a teljes elfogadás légköre.
Majdnem mindig azonos képek sejlenek fel bennem, amikor Rá gondolok.
Látom a formálódó magzatot, aki édesanyja számtalan vetélése után, elsőként mégis úgy dönt: ő marad.
Látom az éppen megszületett csecsemőt, 7 hónapos koraszülöttként, akiről azt mondják az orvosok az édesanyjának, ne szoptassa meg, legjobb esetben is csak néhány órát fog élni.
Látom a kislány gyereket, aki szerető és óvó szülői környezetben, kissé félszegen az állandóan fájdogáló lábai és csípője miatt, de ott van, jelen van, mindent tudni és ismerni akar.
Látom a jogászhallgatót, aki bár csinálja becsülettel az egyetemi éveket, de valahol már kapizsgálja, hogy nem ez lesz az ő útja.
Látom a fiatal nőt, akinél hosszú ideig nem kopogtat a szerelem és aztán egyszer, teljesen váratlanul megérkezik. Életre szóló, szép szövetség lesz ebből. És egy nagyon klassz fiúgyermek.
Látom a negyvenéves nőt, aki munkája kapcsán megismerkedik a pszichodrámával, később a bibliadrámával. Szélesre tárul a világ. Új hivatás körvonalazódik. Megszületik a Meglepetés Színház (Bibliai Rögtönző Színház) gondolata.
Látom az immáron aktív, összeszedett, kreatív, humorral is bíró vezetőt, aki bár sokat zsörtölődik, de akkor is olyan édesen emberi.
Látom a – számára megugorhatatlan – élethelyzetekben: Béla férje szívműtétekor és Éva barátnője tragikus halála idején. Szerintem ekkor kezdett „távolodni”.
És látom, halála előtt két nappal a Játszó-tér műhelyünkben. Én vezettem. Csoportjáték, iskolaudvar, mindenki hozza az akkori hatéves önmagát. Irén a tűzfal mellett ül, nem játszik a többiekkel, mert fáj a lába. Derűsen szemléli a gyerekek játékait, csatározását, csínytevéseit. Kívül van. A rosszcsontok néha odarohannak hozzá, invitálják, tanácsot kérnek tőle, rábízzák titkukat – mint, egy ősöreg bölcshöz, úgy járulnak elébe. Nem mozdul, mégis a jelenléte hihetetlenül erős tengelye a történéseknek. Így ér véget a játék.
A JÁTÉK véget ért.

Selmeci-Kristóf Tünde
a társulat tagja

Fény a szemedben,
arcodon. Ragyog az ég,
a Láthatatlan.

Tartottad végig.
Most őrzöd Odafentről,
amit álmodtál.

Kitárt karodban
elfér mindnyájunk álma.
Bibliodráma.

Tompa Zsófia
a társulat tagja